Összepakolták a felszerelést, és elindultak, arra számítva, hogy
visszavonulásukat a háziak öklei és lábai akadályozzák majd. A raymondi
társaság azonban minden elszenvedett sértés és őrültség ellenére sokkal
megértőbbnek bizonyult, mint a következő néhány év Nirvana-koncertjeire is
jegyet váltó közönség. Néhányan közülük még meg is dicsérték őket, mondván:
„nem is voltatok rosszak, srácok”. Ezek a szavak gyógyírként hatottak Kurt
lelkére. A közönségre gyakorolt hatás – még ha nem is túl lelkes az a közönség
– sokkal nagyobb vonzerőt jelentett, mint saját szakadatlan és brutális
önkritikája. Ha nem akarják felkötni a legközelebbi lámpaoszlopra, az már
győzelem. A hallgatóság – bár a civakodások, a sörért folyó küzdelmek és az
ablakon átugráló meztelen fickók zavarták – egy kis ízelítőt adott neki abból,
amire az életben a leginkább vágyott: a figyelem mámorát.

Tracy odaadta a
rádiófelvétel kazettáját Jim Maynek a tacomai Community World Theatertől, és
rávette, hogy hívja meg Kurtéket. E kezdeti időszakban Tracy és Shelli
rengeteget tett a bandáért: azon túl, hogy etették és öltöztették a fiúkat,
szervezték a próbákat, és ők töltötték be a nem hivatalos sajtóügynöki és
menedzseri szerepet is.

Kurt megpróbált elbővölő külsőt ölteni: ahogy ebben az évben a legtöbb
fellépésükön, csillogó nadrágot, hozzá egy selyem hawaii inget viselt, és egy
majd tízcentis talpú cipőt, hogy magasabbnak tűnjön.

Fellépéseik rendszeressé váltak a CWT-ben, bár túlzás lenne ebből arra
következtetni, hogy rajongótábort gyűjtöttek maguk köré. Maga a színház
korábban pornómoziként üzemelt, s az egyetlen hőforrás egy propángázzal
mőködő hősugárzó volt, amely az együttes mősora alatt is hangosan dübörgött.
Kurt szerint „folyamatos húgyszag” terjengett a levegőben.

Bármikor számíthattam a játékukra – emlékezett May. – Kurt sosem kért pénzt,
ami szintén jól jött nekem, hisz tizenkét fellépés volt egy hónapban, de csak
kettő hozott bevételt. – Kurt bölcsen mérte fel helyzetüket, felismerve, hogy a
banda több fellépési lehetőséghez, s ezáltal több tapasztalathoz juthat, ha ingyen
játszanak. Egyébként is: mire kellett volna nekik a pénz? Hisz ott volt Tracy és
Shelli.

A hangpróba előtt Kurt hányt a parkolóban az épület mellett. – Csak azért történt, mert ideges volt
– emlékezett vissza Foster. – Nem ivott semmit. – Színpadra szólításukig az
autóban kellett várakozniuk, mert Foster még kiskorú volt. Nem égtünk le teljesen – idézte fel Foster –, például nem kellett leállnunk a szám közepén, vagy ilyesmi. De nagyon leblokkolt minket, hogy tudtuk, egy
lemezszerződés a tét. A zenekar legkeményebb kritikusa azonban, mint mindig, most is Kurt
volt. Amikor Rich Hansen fotós a fellépés után lefényképezte őket, Kurt, aki
akkor már italát szopogatta, így kiáltott: „Ezt megszívtuk!”A hazafelé vezetı úton Kurt úgy beszélt aznapi szereplésükről, mint az első
komoly visszaesésről, és fogadkozott, hogy soha többé nem kerülhetnek ilyen
szégyenletes helyzetbe. Hajnali négy volt, mire hazaértek, s a hosszú út során
Kurt megígérte a többieknek és önmagának is, hogy ezentúl még többet
gyakorol, új dalokat ír majd, és soha többé nem fognak így leégni.

Október 28-án került sor eddigi legtekintélyesebb fellépésükre a seattle-i
Union Stationben a Butthole Surfers előzenekaraként. Kurt istenítette Gibby
Haynest, a Surfers énekesét, úgyhogy a buli nagyon fontos volt számára. A
hangosítással ismét gondok voltak, a Nirvana most sem hozhatta a legjobb
formáját, de a tény, hogy megírhatta barátainak „az együttesünk Gibby Haynes
előzenekara volt”, már önmagában növelte önbecsülését.

Amikor a Nirvana végre színpadra lépett, pontosabban felálltak a teremnek
abban a sarkában, mely színpadként szolgált, mindössze 25 perces műsort adtak,
de ez a fellépés a kis aberdeeni bunkókból egy csapásra Olympia legkedveltebb
zenekarává tette őket. Kurt játékának intenzitása (mely eddig hiányzott
előadásaikból) új mélységeket talált, és senki sem volt a teremben, aki le tudta
volna venni róla a szemét. A kegyelemdöfés azonban még hátravolt. A rövid mősor végén,
közvetlenül a Love Buzz után Kurt levette Fender Mustangját, és olyan erővel
vágta a földhöz, hogy darabjai ágyúlövedékként repültek át a termen. Öt
másodpercre megállt, a gitár maradványait a levegőbe emelte, s így nézett
farkasszemet a közönséggel. Az arca kísértetiesen nyugodt volt, mintha Casper,
a „barátságos szellem” halloweeni maszkját ragasztották volna egy 21 éves fiú
testére. A gitár ismét magasabbra emelkedett, majd megint lecsapott, és
összetört a padlón. Kurt eldobta, és kisétált.
Még soha nem tört össze gitárt, valószínőleg meg sem fordult ilyesmi a
fejében, minthogy a gitár drága dolog volt. – Sosem mondta el, miért pörgött így
be – idézte fel John Purkey –, de közben mosolygott. Az egészben volt valami
visszavonhatatlanul végleges… mintha a saját külön kis ünnepsége lett volna.
Senki sem sérült meg, de amikor összetörte a gitárját, olyan volt, mintha ez nem
is érdekelné. Úgy jött, mint derült égből a villámcsapás. Beszélgettem vele a
buli után, a gitár meg ott hevert a földön, és az emberek a darabjait szedegették.
– Ettől kezdve a fiataloknak semmi sem volt elég a Nirvanából.

1988. december 21-én az együttes már Nirvanaként tért vissza első
hivatalos szülővárosi fellépésére, Grays Harborba. Bár Olympiában és Seattleben
lassan már igazi tömegeket vonzottak, ezen az előadáson a közönség
többnyire huszonévesekből állt. A helyszín a Hoquiam Eagles Hall volt, csak két
háztömbnyire attól a Chevron autószerelő-mőhelytől, ahol egykor Kurt apja
dolgozott. Krist alsónadrágra vetkőzött, és ezúttal is művért öntött magára.
Kurt testvére, Kim, aki még középiskolába járt, most először
lehetett jelen a bátyja koncertjén. – Ott ültem a színpad szélén, és velük
énekeltem – idézte fel Kim. – El is ment a hangom. Másnap korán kellett volna
kelnem, hogy órára menjek, és beszámolót tartsak egy könyvről, de képtelen
voltam rá.

Az év első turnéja a nyugati partra, San Franciscóba vitte őket, ahol a
„Bleach Your Works” plakátot látták. Fellépéseiket akkoriban a kislemez
anyagára építették, ami (figyelembe véve rajongóbázisuk lehetséges nagyságát)
elég merész volt; tekintettel arra, hogy a kislemezből az egész világon ezer
példány létezett, annak esélye például, hogy a San José-i tömegben bárki
ismerte volna, s tetszett volna neki annyira, hogy el is menjen meghallgatni,
gyakorlatilag az abszurditás határát súrolta. Az első fellépéseken általában fél
tucat ember jelent meg, főként zenészek, akiket a Sub Pop híre vonzott oda,
mivel a lemezcég nagyobb vonzerőt jelentett, mint a banda.

Mikor visszatértek Seattle-be, február 25-én egy sikeresebb fellépés várt
rájuk: a „Négy banda – négy dollárért” a Washington Egyetemen. Ez volt a
legnépesebb közönség, mellyel ez idáig találkoztak, hatszáz ember. A Fluid, a
Skin Yard és a Girl Trouble társaságában játszottak, s bár valamennyi együttes
ismertebb volt náluk, a közönség mégis a Nirvana szereplése alatt vadult meg.

Immár Jasonnel kiegészülve a Nirvana június 9-én a seattle-i Moore
Színházban lépett fel a Sub Pop Lamefest elnevezéső buliján. Ők játszottak a Mudhoney és a Tad, a Sub Pop két
legnevesebb együttese előtt, s ez a fellépés jelentette a Bleach hivatalos
bemutatóját is. A Nirvana játéka különösebb esemény nélkül zajlott le – kivéve
hogy Kurt gitárhúrjai beleakadtak a hajába.
Az est fénypontja az volt, mikor Kurt saját szemével látta, hogy a fiatalok
sorba állnak megvenni a Bleachet.

A Lamefest utáni nap belecsöppentek egy
portlandi buliba, melybe az utolsó pillanatban ugrottak be a Cut Butt helyett. Az
útra velük tartott egy Rob Kader nevű, tizennyolc éves rajongójuk is, aki minden
fellépésükön ott volt, s egész úton vidám éneklésre késztette a srácokat a „The
Brady Bunch” témájára. Amint azonban megérkeztek a fellépésre, kiderült,
hogy csak tizenkét ember váltott jegyet, valamennyien Cut Butt-rajongók. Kurt
az utolsó pillanatban elhatározta, hogy lemond az előadásra szánt dalok
sorrendjéről, és így szólt Robhoz: „Minden szám végén megkérdezzük majd,
mit szeretnél hallani, és az lesz a következő.” Amint egy dal végére értek, Kurt
odasétált a színpad széléhez, és rámutatott Robra, aki bekiabálta a következő
szám címét. Kaderen kívül – aki teljesen megdicsőült – a közönség többi tagja
elég hűvösen fogadta előadásukat, egy Kiss-dalt, a „Do You Love Me?”-t
kivéve, amelyet Rob jó érzékkel kért.

Bár ezúttal egy megjelent album volt a turné mögött, a Sub Pop annyira gyengén
terített, hogy szinte sehol sem lehetett kapni a lemezt. Mikor egy Los Angeles-i
üzletben, a Rhino Recordsban léptek fel, az áruháznak mindössze öt darabja volt
az albumból raktáron.

L. A.-ben meginterjúvolta őket a Flipside fanzin, s bár
Kurt nevét félrebetűzték, és a nyomtatásban „Kirk” jelent meg, úgy érezték,
hiteles punkokként kezelték őket. A cikk szerzője a drogokkal kapcsolatban is
kérdezte Kurtöt: – Valahogy eljutottam a legvégső határig az LSD-vel, a fűvel
és az anyagokkal – felelte Kurt egészen mértékletesnek tűnve. – Egyszerűen
eljutottam a csúcsig ebben a dologban. S ha egyszer túljutottál a tanulási fázison,
onnan már csak lefelé megy a szekér. Sosem használtam arra a drogokat, hogy
megszökjek az életem elől, mindig csak a tanulás miatt éltem velük.

Aznap esti bulijuk a Green Street Stationben azon kevés alkalmak egyike
volt, mikor Kurt gitár nélkül lépett fel; előző éjjel ugyanis eltörte a hangszerét.

New Yorkban a banda a Pyramid Clubban lépett fel, az Új Zenei
Szeminárium rendezvényei részeként. Ez volt a legjelentősebb előadásuk
szakértő közönség előtt, beleértve Kurt ideálját, a Sonic Youtht is. Az előadás
mégis botrányosra sikeredett, mert egy részeg felmászott a színpadra, püfölte a
hangszereiket, és belekiabált a mikrofonba. Jason ledobta a srácot a színpadról,
és utánaugrott a tömegbe, hogy üldözőbe vegye.

A kamaszos idétlenkedések jelentették az egyetlen eltérést az
útitervtől, amely zsibbasztó volt és demoralizáló. – Jártunk Párizsban, és nem
volt időnk megnézni az Eiffel-tornyot – mesélte Chad. Úgy tűnt, mondta Kurt,
mintha a tempót úgy szabták volna meg, hogy fizikailag és lelkileg is megtörje
őket.

Rómában Kurt a színpadon omlott össze. A Tad
játszott elsőként, és beindította a közönséget a „Fuck the Pope” című számmal,
amely mindig bejön az olasz punkrockereknek.[Baszd meg a pápát] Mire a
Nirvana színpadra lépett, a tömeg már felpörgött. A felmerült hangosítási
problémák azonban feldühítették Kurtöt, s negyvenpercnyi játék után felmászott
a tizenöt méter magas hangfalakra, és lekiabált a tömegnek: „Meg fogom ölni
magam!” A helyiségben senki, se Krist, se Chad, sem pedig Poneman és Pavitt
(akik ideutaztak megnézni a műsort) nem tudta, mire vélje ezt. De nem tudta
Kurt sem, aki hirtelen egy őrjöngő tömeg közepén találta magát, mely tört
angolsággal ezt kiáltozta neki: „Ugorj!” Még mindig gitárját pengette (a zenekar
már abbahagyta a játékot, és őt nézte), s úgy tűnt, nem nagyon tudja, hogyan
tovább. – Ha leugrik, azonnal kitöri a nyakát, és úgy látszott rádöbbent erre –
emlékezett Danielson. Kurt végül lemászott, de őrjöngése nem ért véget. A
színpad mögött a koncert szervezője a nyakukba akarta varrni, hogy elromlott
egy mikrofon. A turnémenedzser, MacLeod azonban vitatta ezt, és demonstrálta
is, hogy a mikrofonnak semmi baja; nemigen engedhették meg maguknak, hogy
kifizessék. Kurt megragadta a mikrofont, megpörgette, mint Roger Daltry, majd
a földhöz vágta. – Most már törött – jelentette be, és távozott a színpadról.

Londonban, egy újabb Lamefesttel fejezzék be a turnét. Minden tőletelhetőt elkövetett ezen az utolsó előadáson, addig ugrált fel és le a színpadon,míg véresre horzsolta a térdeit.

A koncertre minden jegy elkelt, és 500 dollárt hozott a Nirvanának, az egyik legnagyobb
gázsit, melyért valaha is felléptek. Vagy száz ember mászott fel a színpadra és
ugrált le róla, keményen munkálkodva a káosz megteremtésén. Közülük Matt
Lukin, a Mudhoney tagja volt az egyik legelvetemültebb, aki stage passkártyájával
ment fel a színpadra, majd fejjel előre ugrott a közönség soraiba. A
Nirvana műsorát háromszor is félbe kellett szakítani, hogy véget vessenek a
Lukin és a többi ugráló között kitört verekedésnek. – Ő a barátunk –
ismételgette Kurt legalább annyira aggódón, mint szégyenkezve. Mire a Nirvana
fellépése véget ért, melyben a „Sweet Home, Alabama” is szerepelt a Lynyrd
Skynyrdtól, öt biztonsági ember állt a banda előtt. Ez nem lepte meg túlzottan
Kurtöt, az viszont sokkal inkább, hogy Mark Arm a Mudhoneyból a színpad
mellett áll, s minden számuk alatt rázza a fejét.
Mark Arm, akit valójában Mark McLaughlinnak hívtak, volt hivatalosan az
ízlésformáló tekintély a seattle-i punkrockkörökben.

Március 20-án a banda néhány barátjukkal kiegészülve beköltözött az
Evergreen egyetem egyik osztálytermébe, hogy felvegyék Kurt filmötletét,
melyet első saját hivatalos videójuknak szántak. Kurt terve az volt, hogy a banda
játéka alá olyan főcímeket és illusztrációkat vetítenek háttérnek, amiket előzőleg
a tévéből vett fel. – Hosszú, hosszú órákat töltött ezzel az ócska szarsággal –
emlékezett rá Jon Snyder rendező. – Előre felvette a Star Search képeit egy kis
régi Donny és Mary-jelenettel, néhány filmkockát a Fantasy Island-ből, és az
összes idióta késő éjszakai „Lee Press-On Nail” hirdetést. – Első számukat, a
Schoolt játszották, s közben a háttérben Donny és Mary dzsiggelt. A Big Cheese
című szám alatt egy boszorkányokról szóló némafilm ment, és Kurt gyerekkori,
szupernyolcassal készült felvételei. – Felhasznált törött babákat, felgyújtotta
őket, vagy úgy rakta őket össze, mint a Toy Storyban a szörnyekké formált
játékokat – emlékezett Alex Kostelnik, az egyik kameraman. Kurt úgy vélte,
további felvételekre van szükség, és el akart menni Aberdeen-be gyermekkora
színterei további felvételeiért. De sok más ötletéhez hasonlóan ebből sem lett
semmi.

Április vége felé a Pyramid Clubban léptek fel, ahol
újra gondok adódtak a hangosítással. Kurtöt azonban nagyon feldobta, hogy
meglátott valakit az ugrándozó New York-i hippik között, s bár a hosszú számok
alatt folyton őt nézte, alig mert hinni a szemének, mikor megismerte: Iggy Pop
volt az. Lelkesedése azonban hamar szégyenkezésbe fordult: Kurt éppen egy
Iggy Pop-pólót viselt. Másvalaki talán jót mulatott volna a véletlen egybeesésen,
Kurt azonban úgy érezte, bálványimádása, amelyet kétségbeesetten rejtegetett,
most napvilágra került. A műsort azzal fejezte be, hogy szétverte Chad
dobfelszerelését.

Mire májusban visszatértek északnyugatra, szinte már fölösleges is volt
mondani, hogy Chad szedheti a sátorfáját. Természetesen nem szólt egy árva
szót sem, de úgy két héttel a turné befejezése után Channing kinézett Bainbridge
Island-i lakása ablakán, látta, hogy a furgon lassan közeledik a hosszú úton, és
mint egy Ernest Hemingway-novella halálra ítélt hőse, ő is tudta, hogy a vég
közelít. Ami azt illeti, meglepte, hogy Kurt egyáltalán benézett hozzá – ez azt
bizonyította, mennyire kedvelte őt Kurt, annak ellenére, hogy hamarosan azt
mondja, Chad nem illett a bandába. Gyakran aludtak mindhárman egy ágyban,
Kurt és Chad közrefogták Krist-t, hogy elférjenek egy takaró alatt. Most Krist
beszélt, Kurt egész idő alatt alig szólt néhány szót, végig a földet bámulta. A
dolgot azonban Chad is bizonyos megkönnyebbüléssel fogadta. – Az utolsó
három évet ezekkel a srácokkal töltöttem, szorosan összezárva – emlékezett
Chad. – Együtt jártuk meg a poklot. Együtt voltunk a szarban, szűk
furgonokban, játszottunk ingyen. Nem állt mögöttünk a nagybácsi tömött
erszénnyel, hogy megmentsen minket. – Kurt búcsúzóul megölelte. Chad
megértette, hogy barátság volt köztük, de azt is megértette, hogy ennek már
vége. – Amikor elköszöntünk, tudtam, hogy sokáig nem látom viszont őket.

Augusztusban a Nirvana egy rövid nyugati parti turnéra indult a Sonic
Youth előzenekaraként, ideiglenesen Dale Crover dobosi közreműködésével. Az
út alkalmat teremtett Kurtnek arra, hogy találkozzon Thurston Moore-ral és Kim
Gordonnal a Sonic Youthból, akikre úgy tekintett, mint valami uralkodókra.
Önbecsülése erősödött, mikor úgy találta, hogy egyenrangúként bánnak vele. A
két banda azonnal szoros barátságot kötött egymással, s mindennek tetejébe
Moore és Gordon üzleti tanácsokat is adtak nekik, s azt javasolták,
megkereshetnék az őket menedzselő céget, a Gold Mountaint.
Segítségre egyértelműen szükségük volt. A turné által kínált hírnév ellenére
nagyon rosszul fizették őket, s képtelenül apró Dodge furgonjukkal úgy követték
a Sonic Youth hatalmas buszát, mintha csóró rajongók, s nem maguk is sztárok
lennének.

Mikor északnyugatra értek, a „hazai” fiúk iránt nagyobb érdeklődés
mutatkozott, mint a Sonic Youth iránt. Portlandben és Seattle-ben emelkedőben
volt a csillaguk: valamennyi fellépés után egyre nagyobb számú rajongó
ünnepelte őket. Kurt személyiségét azonban nem változtatta meg a rá irányuló
figyelem, állapította meg Sally Barry, az egyik előzenekar tagja. – Addig még
senkitől sem láttam, hogy ennyire hanyagul, ode se baszva vetődött volna
gitárjával a tömegbe – mesélte. – Másokon látszik, hogy meggondolják, mit
csinálnak. Kurtnél azonban ez őszintén és spontánul jött. – Majd minden
fellépés azzal ért véget, hogy Kurt beleugrott a tömegbe, vagy a közönség ugrott
rá. Ezen a turnén Kurt megkímélte a dobokat, mivel Crover megmondta neki,
hogy fasírtot csinál belőle, ha egy ujjal is a felszereléséhez nyúl.

Szeptember 22-én egy koncertet adnak Seattleben Dan Petersszel, egy mélygarázsban kábé 1500 ember előtt. A bulin nem volt semmilyen biztonsági rendszer így rengetegen ugráltak a színpadon felborogatva a mikrofonokat stb. Pont aznap érkezik a városba Dave Grohl a washingtoni Scream hc csapat dobosa, aki miután Chris ledumálta vele telefonon, az összes cuccát összerámolva Seattlbe repül. Amúgy Buzz Osbourne hozta össze Dave-t a csapattal. Novoselic és Cobain már az első közös próbán tudja, hogy meglelte az igazi dobost.

Grohl első olympiai fellépésére a North Shore Surf Clubban került sor. Az
estét a Nirvana addigi történetének legnagyobb technikai zűrje jellemezte; egy
elektronikai hiba miatt állandóan kiment a biztosíték. Erősítőik felét ki kellett
kapcsolniuk, hogy elejét vegyék az újabb gondoknak. Az egyetlen
megvilágításról a közönség gondoskodott; sokan elemlámpát vettek elő, s ezzel
egyfajta túlvilági hangulatot teremtettek, olyan hatást keltve, amelyet egy
alacsony költségvetésű, független filmben használnának. Parányi felszerelésén
játszva, Grohl túl erősnek bizonyult: olyan keményen ütötte, hogy szétverte a
pergődobot.

Egy hét múlva a Sliver promóciós turnéjára indultak Angliába, bár a lemez
– jellemzı módon – csak a turné befejezése után jelent meg. Ennek ellenére
tomboló közönség előtt játszottak, minthogy akkoriban jóval nagyobb hírnévnek
örvendtek Angliában, mint Amerikában. Mialatt Londonban voltak, Kurt elment
egyik kedvenc zenekara, a Pixies egyik koncertjére. Másnap felhívta a Pixies
menedzserét, Ken Goest, s megkérdezte, menedzselné-e a Nirvanát is. Goes
ugyan alig ismerte őket, mégis beleegyezett, hogy találkozzanak.
Mikor találkoztak egy hotel előcsarnokában, Goes úgy találta, hogy Kurt
szívesebben beszélget a Pixiesről, mint saját bandája ügyeiről. – Nem az az
átlagos rajongó volt, akit mindig ott találsz a művészbejáró környékén – idézte
fel találkozásukat Goes. – Tulajdonképp nem is annyira a banda rajongója, mint
inkább tanítványa volt.

Műsorukban szerepelt a Devo „Turnaround”, a Troggs „Wild
Thing” és a Wipers „D7” című száma, de a nagy meglepetést az jelentette,
mikor egy új szerzeményüket kezdték játszani. Kurt úgy énekelt, hogy a
szöveget alig lehetett érteni, talán nem is tudta pontosan, a gitárjáték azonban a
helyén volt csakúgy, mint a dobok átható lüktetése. – Nem tudtam, mit játszanak
– emlékezik Susan Tennant, a DGC promóciójának képviselője –, de azt tudtam,
hogy döbbenetes. Emlékszem, fel-le ugráltam, és mindenkitől megkérdeztem,
aki körülöttem volt: „Mi ez a szám?”
Tennant szavai Novoselic és Grohl három héttel korábbi reakcióját
visszhangozták, amikor is Kurt egy új gitárfutammal érkezett a próbára. – A
címe: Smells Like Teen Spirit – közölte Kurt a többiekkel, felhasználva
Kathleen Hanna graffitijét. Akkortájt a bandából senki sem ismerte ezt a
dezodort, s egészen a szám felvételéig és a mesterszalag elkészítéséig senki sem
hívta fel a figyelmüket arra, hogy egy termék neve szerepel benne.

Két nappal lemezük befejezése után a Nirvana egy Jabberjaw nevű, parányi
klubban lépett fel Los Angelesben, s először mutatták be az On a Plain és a
Come As You Are című számukat a megdöbbent közönség előtt.
 Ragaszkodtak hozzá, hogy a belépőjegyek
teljes bevételét Nelson kapja. Kurt így írta le a fellépést Tobinak egy levélben:
„Leírhatatlanul ki voltunk ütve a sok piától és drogtól, állandóan kiestünk a
hangnemből, és meglehetősen, hát, szétfolytunk. Vagy tizenöt percembe került,
míg kicseréltem a húrokat a gitáron, közben az emberek beszóltak, és részegnek
neveztek. A műsor után rohantam ki hányni.” A klubban Kurt megint csak
meglátta Iggy Popot a hallgatóság soraiban, de ezúttal nem volt rajta a
megszégyenítő póló. „Feltehetően ez volt a leghízelgőbb pillanat egész
életemben” – jegyezte meg.

Augusztus 15-én szakmai bemutatót tartottak a Roxyban. Bár a fellépést
elsősorban azért szervezték, hogy a Geffen bemutathassa vendégeinek új
szerzeményét, az esemény befolyásos emberek tömegét vonzotta a szakma
minden területéről. – Furcsa volt – emlékezett Mark Kates, a DGC promóciós
igazgatója –, mert mindenki látni akarta őket, mindenki be akart jutni. – Még az
általában higgadt DGC-főnökök is előadásuk hatása alá kerültek. A show után a
Geffen egyik elnökhelyettese kijelentette: „Legalább százezer példányt adunk
el”, ami pontosan a duplája volt annak, amennyire két héttel korábban
számítottak.
A Roxy-fellépés napján adták első rádióinterjújukat a Neverminddal
kapcsolatban egy egyetemi rádióadónak, a KXLU-nak. John Rosenfelder vitte el
őket az interjúra, ők meg mogyoróvajas poharakat hajigáltak a mellettük
elhaladó autókra. Mikor Rosenfelder azt mondta Kurtnek, hogy jó beállni a
Nevermind zenéjére, ő így válaszolt: „Szeretnék egy Jerry Garcia vérével festett
inget.” Csakúgy, mint a „Punkrock a szabadság” mondatát, ez utóbbi
megjegyzését is – mely a Greatful Dead szólóénekesére vonatkozott – olyan
gyakran ismételgette, hogy nyugodtan kiírhatta volna a kocsija lökhárítójára. A
rádió stúdiójában Rosenfelder elővett egy vinil-próbanyomatot, melyről végre
elhatározták, hogy ez lesz az első kislemezük, és a Smells Like Teen Spiritet
először sugározták az éterben. Visszafelé a hotelbe Kurt dicshimnuszt zengett
róla, milyen fantasztikusan szólt.

Mikor a Nirvana a Reading
fesztiválon (Anglia legnagyobb hatású rockzenei eseményén) lépett fel, Eugene
Kelly, a Vaselines énekese Kurt kérésére felment a színpadra, és együtt
énekelték el a „Molly's Lips” című számot. Kurt később azt állította, hogy ez
volt élete legnagyobb pillanata.

A legtöbb fellépésnek fesztiváljellege volt, öt-hat együttes is színpadra lépett, s a
hangulat is olyan volt, mint egy egész napos bulin. – Egyfajta utazó cirkuszhoz
csatlakoztak – mesélte Markey –, és ez egyáltalán nem volt terhes a számukra:
inkább mintha vakáción lennének. – A vakáció azonban olyan volt, mint egy
Chevy Chase-filmben: a turné minden állomásán az ennivalóval dobálóztak
vagy részegen duhajkodtak. A Nirvana fellépésére általában korán, napközben
került sor, ami után a támogatók által biztosított italok elfogyasztásával töltötték
a délutánt.

Mikor a Nirvana a Pukkelpop fesztiválra érkezett Belgiumba
augusztus 25-én, úgy viselkedtek, mint egy vidám diáktársaság a tavaszi
szünetben: felfordították az öltözőjüket, és lerabolták a szendvicses tálakat. A
Pixies fellépése közben Kurt megragadta a színpad mögötti tűzoltó készüléket,
és működésbe hozta. Egy évvel korábban még ahhoz is túl félénk volt, hogy
beszéljen az énekesükkel, Charles Thompsonnal; most megpróbálta lemosni
korábbi ideálját a színpadról.

Kurt talált néhány jelmezt a színpad mögött. – Kurt és Ian Dickson bőséges
mennyiségű vodkát ittak – mesélte MacLeod. – Ellopták ezeket az orvosi
köpenyeket és arcmaszkokat, s ott rohangáltak, belekötöttek az emberekbe.
Azok, akik beléptek az öltözőjükbe, narancsdzsúz- és borzuhanyt kaptak a
nyakukba. Ian egy kórházi ágyon tologatta körbe Kurtöt. A kétszintes átriumban
narancslét öntöttek a biztonsági őrökre, aztán elszaladtak. – E bolondozásuk
féken tartása MacLeod feladata lett volna, de ő csak széttárta a kezét: – 22-23
éves emberek voltunk, és olyan helyzetbe kerültünk, amilyenről álmodni se
mertünk volna.

Amikor játszani kezdtek, a Beehive tömve volt, a srácok a
hanglemezek állványain álltak, és bakokat kellett felállítani, hogy megvédjék az
áruház kirakatait. A Nirvana negyvenöt perces műsort adott – az üzlet padlóján
játszottak –, míg a tömeg végül betört közéjük, pont mint a Smells Like Teen
Spirit videoklipjében.
Kurtöt megdöbbentette, mekkora sikerük van. A tömegben ott látta Seattle
zenei életének felét és egy csomó barátját. Különösen elbátortalanította, hogy
két exbarátnője, Tobi és Tracy is ott ugrált a dalok ütemére. Még ezek a közeli
barátai is a közönség részévé váltak, melynek kiszolgálása így vált fontossá
számára. Az üzlet a Nevermind első példányait árusította, melyből hamarosan
egy darab sem maradt. – Az emberek letépkedték a posztereket a falakról –
emlékezett vissza Tamie Brown, az üzletvezető –, csak hogy legyen egy darab
papírjuk, melyre Kurt autogramot adhat. – Kurt pedig csak hitetlenkedve rázta a
fejét.
Visszavonult a parkolóba, hogy rágyújtson és pihenjen egyet. Ott
azonban a nap még furcsább fordulatot vett, mert észrevette két volt montesanói
osztálytársát, Scott Cokelyt és Rick Gatest, kezükben a Sliverrel. Bár aznap több
száz autogramot adott, egyik sem tűnt olyan szürreálisnak, mint aláírni egy
kislemezt, amely a nagyszüleiről szól, két olyan srácnak, akik abban a városban
élnek, ahol a nagyszülei. Váltottak néhány szót közös kikötőbeli barátaikról, és
beszélgetésüktől szomorú vágyakozás fogta el Kurtöt: Cokely és Gates arra a
múltra emlékeztették, melyet maga mögött hagyott. – Gyakran jársz vissza a
kikötőbe? – kérdezte Cokely. – Nem igazán – felelte Kurt. Cokely és Gates
egyaránt zavarba jöttek, mikor megnézték a kislemezt, és észrevették, hogy Kurt
úgy írta alá: „Kurdt”.
Kurt később úgy idézte fel a találkozást, mint az egyik első pillanatot,
mikor rájött, hogy híres lett. Mégis ahelyett, hogy elégedettséggel töltötte volna
el, a felismerés egyfajta pánikot váltott ki belőle. Bár mindig híres akart lenni –
sőt mikor Monteba járt iskolába, meg is ígérte osztálytársainak, hogy egy nap az
lesz –, az álom tényleges beteljesülése elbátortalanította. Krist később úgy
emlékezett vissza erre a fellépésre – ingyenbuli egy lemezboltban egy héttel az
album hivatalos megjelenése előtt –, mint Kurt életének fordulópontjára. – Sok
minden történt ezután – mondta Krist. – Többé már nem a régi banda voltunk,
Kurt pedig valahogy visszahúzódott. A dolgok bonyolulttá váltak. Az egész több
volt, mint amit akartunk.

A turnét még a lemez megjelenése előtt szervezték, így a
legtöbb helyszín kicsi és szűkös volt, úgyhogy több száz, ha nem több ezer
rajongó követelt hiába jegyet. Minden fellépés botrányba fulladt.

Aznap éjjel elmentek az Axisba, ahol a Nirvana közös plakáton szerepelt a
Smashing Pumpkinsszal. Ahogy Kurt és Lord a klub felé tartott, Kurt elvette a
lány gitárját, és megfogta a kezét. – Biztos vagyok benne, hogy a sorban álló
emberek azt gondolták: „Ez Kurt azzal a hülye aluljárós csajjal” – mondta Lord.
– Évek óta ott éltem, és mindenki ismert, s valószínűleg mindannyian
szörnyűnek tartottak. Most pedig ott sétáltam az utcán vele, és fogta a kezem.

Kurt épp New York Cityben volt, mikor először látta magát a tévében,
néhány nappal a bostoni show után. A Roger Smith Hotelben szállt meg, és
Mary Lou Lord is vele volt a szobában. Mikor a 120 Minutesben sorra került a
videójuk, Kurt felhívta az anyját: – Ez én vagyok – mondta túláradó örömmel. –
Megint én vagyok – mondta ismét, mikor tíz másodperccel később újra
megjelent a képernyőn. – És megint én vagyok. – Játékosan újra meg újra
bejelentette, minden alkalommal, mikor meglátta magát a tévében, mintha újabb
és újabb feltűnése meglepetés lenne a számára.
Aznap délután a Nirvana akusztikus műsort adott a Tower Records
elnevezésű áruházban. A rövid műsor alatt Kurt Oreót vett ki az egyik
rajongónál lévő reklámszatyorból, és tejjel öblítette le, amelyet szintén a
szatyorból csent el.

Ugyanaznap este telt házas koncertet adtak a Marquee Clubban, amelyet egy
parti kövelett az MTV-s Amy Finnerty lakásán. A buli híre kiszivárgott a klub
közönségéhez, és sokan hívatlanul is utánuk mentek. Kurt meglógott a partiról,
és Finnerty és Lord társaságában az utca túloldalán lévő bárba ment. – Itt van a
legjobb zenegép, amelyet életemben láttam – jelentette ki Kurt, bár a gépen csak
diszkódalok mentek. Egész életében alig néhány alkalommal fordult elő, de
most (talán a Nevermind megjelenésének tiszteletére) Kurt felállt és táncolt.

New York után a turné felpörgött, ahogy a Nirvana hírneve is emelkedett.
Amint a Teen Spirit kislemez és a videó is felkerült a listákra, minden
koncertjükön telt ház volt, és még nagyobb őrület jelei kezdtek mutatkozni. Kurt
telefonkapcsolatban maradt Lorddal, és hangmérnöküknek, Craig Montgomerynek
úgy említette, mint a „barátnőjét”.

Két héttel New York után a lány Ohióba
ment, csakhogy katasztrofális állapotban találta Kurtöt. Egy pultasztalon ült,
rúgkapált és átkozódott. – Mi a baj? – kérdezte a lány. – Minden – felelte Kurt. –
Senki sem képes eltalálni azt a kibaszott normális hangzást. Ez az egész szar egy
nagy szívás. Olyan kibaszott régen csinálom már ezt. A koncert egy elbaszott
nagy szopás volt. Egyáltalán nem is hallottam magam. – A lány, aki ahhoz
szokott, hogy fillérekért játsszon az aluljárókban, azt mondta neki, hogy élvezze
a sikerét, de nem tudta felvidítani. – Elegem van ebből az egész szarságból,
unom ezeket a patkánylyukakat – mondta. A lány azt nem tudta, hogy Kurt
valójában a megvonástól szenved. Ezt a szennyesét nem teregette ki sem Lord,
sem a banda többi tagja előtt.

Lou Lord kedvelte a Vaselinest, de sosem lakott kartondobozban. Tracy Kurt
iránt érzett rendíthetetlen szeretete mellett is mindig olyan családban élt, mely
elfogadta őt, még akkor is, mikor olyan őrültségre szánta el magát, hogy
összeálljon egy punkrockerrel Aberdeenből. Kurt mindent elkövetett, hogy Tobi
megszeresse őt, de útjaik annyira különbözőek voltak, hogy még rémálmait sem
tudta megértetni vele, még kevésbé azt, miért drogozik.
Kurt folytatta a turnét, Courtney pedig visszarepült
Los Angelesbe. A következő hét folyamán azonban faxokat küldözgettek és
felhívták egymást, s beszélgetéseik hamarosan mindennapossá váltak. A
Nirvana sikere ellenére Kurt nem volt boldog az úton, és egyfolytában arénázott,
hol a furgon állapota, hol a „patkánylyuk” klubok miatt – sőt új
panaszkodnivalója is lett: a diákrajongók, akik elkísérték a Nirvanát a turnéra,
miután látták videójukat az MTV-n. A Nirvana táborában néhányan lelkesen
fogadták, hogy összejött Courtneyvel, legalább beszélt valakihez (Novoselickel
és Grohllal egyre kevesebbet kommunikált).

A koncert az elejétől kezdve kudarcra volt ítélve, mert több
jegyet adtak el, mint ahányan befértek, a közönség még a csilláron is lógott.
Kurt idegességében összetört egy monitorállványt, hozzácsapva a gitárját. Mikor
néhány perccel később a tömegbe vetette magát, egy Turner Van Blarcum nevű
biztonsági ember megpróbálta visszasegíteni a színpadra, de Kurt félreértette, és
gesztusát agresszívnek ítélte meg. Válaszul a gitárját Van Blarcum fejéhez
csapta, és ömleni kezdett a vér. Olyan erejű ütés volt, amely egy gyengébb
embert meg is ölhetett volna, Van Blarcum azonban csak megszédült tőle, majd
fejbe verte Kurtöt, és belerúgott, ahogy az énekes elmenekült. A közönség
őrjöngött. Kurt egy emeleti vécében húzta meg magát, míg Jeff Liles, egy
szervező végül meggyőzte, hogy Van Blarcum kórházba került, így nem
bánthatja őt. – Tudtam, hogy egy tonna szirupot megivott aznap este –
magyarázta Liles. Kurt végül visszament a színpadra, és befejezte a koncertet.
Az estnek azonban még messze nem volt vége. A koncert befejezése után
Liles betuszkolta a bandát egy várakozó taxiba, amely alighogy elindult, jött is
vissza: egyikük sem tudta, melyik hotelben szálltak meg. Amint a taxi visszatért,
visszaért Van Blarcum is, véres kötéssel a fején. Az öklével törte be a taxi
ablakát, miközben a sofőr eszeveszetten próbált elhajtani. A taxi megmenekült,
de miközben elindultak (még mindig úti cél nélkül), a Nirvana hátsó ülésen
szorongó tagjait egy csomó üvegszilánk borította be. Az eset korántsem volt
egyedülálló – az együttes turnémenedzsere hamarosan azt vette észre, hogy
minden héten dollárezreket fizet ki a banda által okozott károk helyreállítására.

Egy héttel később Kurt ismét találkozott Courtneyvel egy abortuszpárti
segélyakción, Los Angelesben. A színpad mögött, úgy tűnt, tökéletes
összhangban vannak, és sokan megjegyezték, milyen tökéletes rock 'n' roll párt
alkotnak. Később azonban, immár zárt ajtók mögött, kapcsolatuk destruktívabb
irányba fordult. Most először Kurt állt elő a heroin ötletével, Courtney egy
pillanatig habozott, aztán beleegyezett. Megszerezték a narkót, visszamentek a
hotelbe, a Beverly Garlandba, előkészítették a drogot, és Kurt beadta a lánynak
– Courtney képtelen volt megszúrni magát, így Kurt, a hajdani tűfóbiás intézte a
dolgot mindkettőjüknek. Miután hatott a szer, sétálni indultak, és találtak egy
halott madarat. Kurt kihúzott a testéből három tollat, és egyet odaadott
Courtneynek. A másik kettőt a kezében tartva így szólt: – Az a tiéd, ez az
enyém, a harmadik pedig – felemelte a kezét – a születendő kisbabánké. –
Courtney nevetett, s később úgy emlékezett vissza erre a pillanatra, mint amikor
igazán szerelmes lett Kurtbe.

Kurt másnap is megjelent
Courtneynél, és azt akarta, hogy megint lőjék be magukat. – Volt egy
szabályom, hogy nem drogozok két egymást követő este – idézte fel Courtney –,
mert az nagyon rossz. És azt mondtam: „Nem, ez nem lesz így jó.” – így aztán
Kurt elment.

Az esti koncert elmosódott, kusza káosz volt Kurt számára: egy
dokumentumfilmes stáb vette őket, ott volt a média, a rádió promóciós
munkatársai, a színpad mögött pedig családja és barátai. Úgy tűnt, bármerre
fordul is, valaki mindig kér tőle valamit. Ráadásul saját elhatározásából két
további momentummal bonyolította az estét: meghívta a Bikini Killt, hogy ők
nyissák meg az estet, és rábeszélte Ian Dicksont és Nikki McClure-t, hogy
testhez simuló mezben go-go táncosként lépjenek fel. Ian ruháján a „lány”,
Nikki ruháján pedig a „fiú” felirat szerepelt. Mikor az operatőr megpróbálta
oldalra hessegetni Kurt táncosait, hogy ne zavarják a képet, Kurt ideges lett, és
ez rányomta bélyeget a fellépésre is. A The Rocket beszámolója megjegyezte:
„Ezek a srácok már híresek és gazdagok, de még mindig annak tiszta
esszenciáját képviselik, hogy milyen az, ha az ember elégedetlen az életével.”

E faxszerelem kibontakozása alatt Kurtnek még volt egy elintézetlen ügye,
amelytől mindig is nyomorultul érezte magát. Mikor első angliai koncertjük
véget ért Bristolban, legnagyobb megdöbbenésére Mary Lou Lord várta a
színpad mögött. Csak azért repült oda, hogy meglepje Kurtöt, s ezt a
legteljesebb nyugalommal tette. De abban a pillanatban, mikor találkoztak,
megérezte, hogy valami nincs rendben. Kurt megváltozott, s ennek nemcsak
növekvő hírneve volt az oka, bár ez is elég nagy különbséget mutatott akár egy
hónappal ezelőtti magatartásához képest is. Egy hónappal korábban, Bostonban
Kurt úgy sétált vele, hogy senki sem zavarta őket; most minden percben elkapta
valaki a ruhája szélét. Egyik pillanatban a lemezcég egyik embere állította meg,
hogy közölje vele: „Ezen a héten ötvenezret adtunk el.” Az Egyesült Királyság
vonatkozásában ez igen figyelemre méltó eredmény volt, Kurt azonban
elképedve válaszolt: és van valami, amit ez ügyben neki tennie kéne?

Egy nappal később Lord megnézte a The Word című tévéműsort, melyben
a Nirvana eléggé figyelemfelkeltő módon jelent meg. Mielőtt eljátszották a Teen
Spirit kilencven másodpercre rövidített változatát, Kurt megragadta a mikrofont,
és száraz, monoton hangon, mely úgy hangzott, mintha csak ebédet rendelne,
bejelentette: „Csak azt akarom, hogy mindenki tudja ebben a teremben, hogy
Courtney Love-val a Hole popegyüttesből a legjobb kúrni a világon.” Szavai
hatása, ahogyan azt ő maga is tökéletesen tudta, jóval túllépett a szoba falain. A
brit tévénézők milliói hallották, bár a legnagyobb hatást valószínőleg Mary
Loura gyakorolta, aki magánkívül volt.

Courtney eléggé bele volt habarodva ahhoz, hogy miután két hete nem
látták egymást, rá nem jellemző módon lemondta a Hole fellépéseit, és
Amszterdamba repült. Ott heroint vettek, és az egész napot ágyban töltötték,
szundikálva és lustán szeretkezve.

Három héttel később, november 28-án, aznap, mikor a Nevermind elérte az
egymilliós példányszámot az USA-ban, a banda egy másik magas nézettségű
angol televíziós műsorban, a Top of the Popban szerepelt. A producerek
ragaszkodtak ahhoz, hogy játsszák el a Teen Spiritet, s a program szerint élőben
kellett ráénekelni a felvett zenei kíséretre – ami alig volt jobb, mintha Kurtnak
csupán tátognia kell. Kurt kiötlött egy tervet Novoselickel és Grohllal, hogy
kigúnyolják saját előadásukat. Ahogy a háttérfelvétel elindult, Kurt lassan,
szinte Vegas-show-szerű előadásban énekelt, azzal a szándékkal, ahogy később
magyarázta, hogy úgy hangozzék, mint Morrissey.
A producerek őrjöngtek, a Nirvana azonban egy sheffieldi fellépésre
hivatkozva gyorsan meglépett haragjuk elől. Miközben elhajtottak, Kurt
mosolygott: aznap először. – Nagyon élvezte a dolgot – mesélte Alex MacLeod.
– Nem is volt kérdés, hogy a zenei életben jelenleg ők a legnagyobb sztori. Kurt
pedig kihasználta ezt. Tudta, hogy bármit megtehet.

A Sex Pistols óta
egyetlen banda koncertkörútját sem kísérte ekkora érdeklődés. Minden egyes
fellépésük szolgáltatott valamit, ami hírértékű volt, vagy legalábbis írni lehetett
róla a lapokban.

Edinburghban egy gyermekkórház javára adtak akusztikus
koncertet.

Newcastle-ban Kurt a színpadról kürtölte világgá: „Homoszexuális
vagyok, drogos vagyok, és nagy hasú disznókat dugok.” Ez újabb klasszikus
cobainizmussá vált, bár a három kijelentés közül csak egy volt igaz.

Még soha nem léptek fel ekkora csarnokban, egy húszezer
férőhelyes arénában, mivel azonban a turnét még az album berobbanása előtt
szervezték, a Nirvana a második fellépő volt a háromzenekaros műsorban. A
Pearl Jam nyitott, akik maguk is épp akkoriban kezdtek sztárokká válni, a fő
attrakció pedig a Red Hot Chili Peppers volt.

A Nirvana a San Franciscó-i Cow Palace-ban egy újévi koncerttel zárta az
1991-es évet. Az estét a Pearl Jam nyitotta meg a Smells Like Teen Spirit egy
részletével, és Eddie Vedder azzal viccelődött: „Emlékezz rá, hogy mi játszottuk
elsőként.” A vicc annak elismerése volt, amit az épületben mindenki tudott:
1992 elejére a Nirvana lett a világ legsikeresebb együttese, a Teen Spirit pedig a
legsikeresebb szám. Keanu Reeves is ott volt a koncerten, s próbált barátkozni
Kurttel, aki visszautasította erőfeszítéseit. Később az éjszaka folyamán Kurtöt és
Courtneyt annyian zaklatták szállodájukban, hogy kitettek egy cetlit az ajtóra:
„Híres emberek kíméljenek. Dugunk.”

Csütörtöki próbájukon Kurt egészen jókedvűnek tűnt, mikor átvették néhány
régebbi számukat. Mindannyian tudták ugyan, hogy a Teen Spiritet kell majd
játszaniuk, attól függetlenül, mennyire elege volt már Kurtnek belőle.
Kurt az anyjának és Carrie Mongtomerynek is kifizette az útiköltséget,
hogy vele repüljenek New Yorkba. Amikor a Nirvana tagjai először találkoztak
Wendyvel, Kurt megint összeomlott. – Mindenki folyton azzal jött, hogy: „Hú,
Kurt, micsoda jó csaj a mamád!” – mesélte Carrie. Pedig ez volt az egyetlen
dolog, amit Kurt még hírnevének emlegetésénél is jobban utált.
Miközben próbált, Wendy, Carrie és Courtney elmentek ruhát venni.
Később pedig Kurt ment vásárolni – drogot, amelyet New Yorkban legalább
annyira könnyű volt találni, mint ruhakiárusítást. Alphabet Cityben Kurtöt
teljesen megdöbbentette, mikor azt látta, hogy a vevők pont úgy állnak sorba a
drogdílerre várva, mint a Velvet Underground számában. Mostanra már a szer
használatának rítusába is szerelmes volt, és ellenállhatatlanul vonzódott ahhoz
az alvilághoz, melybe általa jutott. A New York Cityben kapható kínai fehér
herointól (a nyugati parti heroin fekete kátrány volt) mindig előkelőbbnek érezte
magát, ráadásul olcsóbb és erősebb is volt. Kurt egyre mértéktelenebbül kívánta.

A múzeum után Kurt megint az NBC-be ment, a Saturday Night Live újabb
próbájára. Ez alkalommal a szerkesztők csak azokat a számokat akarták
eljálszatni velük, amelyek majd az adásban is szerepelnek, úgyhogy eljátszották
a Teen Spiritet és a Territorial Pissingst. E második választás nem nyerte meg a csatorna tetszését, és vita tört ki körülötte.Kurtnek azonban aznapra elege lett a munkából, úgyhogy fogta magát és elment.

Mikor a banda az NBC stúdiójához érkezett, Kurt épp a
stúdió mellett hányt. A műsor kezdete előtti órákat egy kanapén fekve töltötte,
tudomást sem véve Rob Morrow-ról, a műsorvezetőről, és megtagadta, hogy
autogramot adjon az NBC elnöke lányának. Az egyetlen örömteli momentum az
volt, mikor telefonon beszélt „Weird Al” Yankoviccsal, és beleegyezett, hogy
elkészítsék a Teen Spirit paródiáját. Adáskezdésre megint józan volt – és
nyomorultul érezte magát.
Első számuk előtt, amikor Morrow bekonferálta a bandát, jelentőségteljes
csend honolt a stúdióban. Kurt szörnyen nézett ki – az arca fakó volt, mint a
tészta, a hajában maradt festék eperdzsemszínben pompázott, s úgy tűnt,
bármelyik pillanatban elhányhatja magát. De ahogy már annyiszor megtörtént
élete során, szorult helyzetében is csodálatos teljesítményt nyújtott.

92 január végén a zenekar egy Ausztrália - Japán - Hawaii turnéra repül. Kurték mostanra rutinból zenélnek, nem sokat dumálgatnak sem egymással sem a közönséggel csak lenyomják a koncerteket. Azért persze a bulik még így is nagyon jók.

Az első néhány koncert simán lement Ausztráliában, de egy héten belül
Kurtöt ismét a gyomra kínozta, kénytelenek voltak lemondani a fellépéseket.

Mikor elhagyni készült a
helyszínt, japán lányok rohamozták meg a taxiját, belecsimpaszkodtak az
autóba, csak hogy megérinthessék őt. A Shonen Knife-koncerten ugyanolyan
szürreális volt a hangulat, hisz ő volt az egyetlen szőke, kék szemű fiú, így
könnyen kiszúrták. – Még ott is a pizsamáját viselte – mondta Naoko Yamano a
Shonen Knife-ból.

Mikor az egyik riporter bejelentette: „Épp most láttam Kurtöt egy
mentőautóban” – nem lehetett tovább tagadni, hogy egészségügyi problémái
vannak. – Emlékszem, amint visszaértem az irodába, a CNN-től hívtak –
mesélte Brookcs. – Azt mondtam: „Gyomorbántalmai vannak. Ha heroin lenne,
megmondanám. Orvosi kezelés alatt áll.” – S hogy lerázza az akadékoskodó
riportereket, Brookcs bemutatta a Kurtnek felírt gyógyszerek üvegeit. Kurt egy
óra elteltével jobban lett a kórházban, úgyhogy minden különösebb nehézség
nélkül megtarthatták az aznapi fellépést. A menedzsment a biztonság kedvéért
azért megbízott két testőrt, hogy mindenhová kövessék Kurtöt – akinek persze
első dolga volt, hogy meglépjen előlük.

A spanyolországi fellépés előtt az együttes interjút adott Keith Cameronnak,
az NME-től. Cameron megemlítette cikkében a heroinnal kapcsolatos
pletykákat is, és feltette a kérdést, vajon lehetséges-e, hogy a Nirvana tagjai
„senkikből egyszerre szupersztárok lettek, hogy aztán az egészet elcsesszék hat
hónap alatt”.

Courtneynél görcsök
jelentkeztek, bár a kiírt idıpont csak szeptember első hetére esett. Berohantak
egy spanyol kórházba, de Kurt képtelen volt olyan orvost találni, aki beszélt
volna annyira jól angolul, hogy megértse őt. Végül elérték telefonon Courtney
orvosát, aki azt tanácsolta nekik, hogy üljenek fel a következő gépre, és
repüljenek haza. így is tettek, és a Nirvana másodjára is elhalasztotta két
spanyolországi fellépését.

A fesztiválon a várakozás egyre nagyobb lett a megnyitó alatt, és továbbra
is az a hír járta, hogy a Nirvana nem lép fel. Esett az eső, és a közönség azzal
fogadta a Mudhoneyt, hogy sarat dobáltak rájuk. – Olyan intenzív testmelegben
zsúfolódtak össze az emberek – emlékezett vissza Gonson –, hogy párafelhők
szálltak fel a tömegből, miközben egész éjszaka esett. – Az emberek azt várták,
vajon színpadra lép-e a Nirvana, és Kurt él-e, hal-e? – Hihetetlen volt a
feszültség – mesélte Gonson. – Bárki jelent is meg a színpadon, a közönség
sorain remegés futott végig.
Kurt elhatározta, hogy rájátszik a pletykákra, és tolószékben, orvosi
köpenyben és fehér parókában jelent meg a színpadon. Mikor betolták, kibukott
a tolókocsiból, és összeesett. Krist pedig, a mindig tökéletesen megbízható barát
beleszólt a mikrofonba: – Meg tudod csinálni, ember. A barátaid és a családod
melletted állnak… meg fogod csinálni, fiú. – Kurt letépte jelmezét, felugrott a
levegőbe, és a banda belecsapott a Breed kezdő hangjaiba. – Olyan töltése volt
annak a pillanatnak, hogy az embernek sírhatnékja támadt – idézte lel Brookes.
Maga a műsor megrázó volt.

Aztán eljött az idő, hogy a Nirvana színpadra lépjen. Az MTV főnökei már
előálltak egy B tervvel arra az esetre, ha Kurt rá akarná szedni őket. Az
adásmérnököket utasították, hogy amennyiben a banda a Rape Me című számot
kezdi játszani, azonnal adjanak reklámot. Az egyetlen probléma az volt, hogy a
fülkében senki sem tudta, hogyan is hangzik a még kiadatlan Rape Me. A műsor
elkezdődött, és a Nirvana színpadra lépett. Hirtelen kínos csend támadt, Kurt,
Krist és Dave pedig összenéztek. Kurt az ilyen pillanatokért élt – a hosszú órák
alatt, mikor ifjúkorában logókat rajzolgatott a bandának a jegyzetfüzetébe, és
vég nélkül az MTV-t bámulta, volt alkalma felkészülni rá. Tudta, hogy sosem
okozhat csalódást a közönségnek, álljon az akár tizenéves kölykökből a
Community World Theaterben, akár MTV-fejesekből a VIP-páholyban. Lassan
kezdett hozzá, találomra pengetve a gitárját. Eleinte nem volt világos, mit fog
játszani, de aztán Krist belépett a basszussal, s a teremben és a képernyık előtt
mindenki a Rape Me nyitó akkordjait hallotta. A tévénézők viszont nem
láthatták, ahogy egy MTV-s szerkesztő rohan az irányítókocsi felé. Mielőtt
azonban lekeverhették volna őket, a Nirvana átváltott a Lithium első hangjaira. –
Azért csináltuk, hogy felbasszuk az agyukat – mesélte Krist. Kevesebb mint
húsz másodperc volt (az MTV kihagyta a műsor ismétlésénél), de ez volt a
Nirvana egyik legnagyszerűbb pillanata. Amint a szám véget ért, Krist feldobta
basszgitárját a levegőbe, amely aztán pont a homlokán landolt. Letámolygolt a
színpadról, aztán összeesett, sokan azt hitték, meghalt. Mikor azonban Finnerty
rátalált a színpad mögött, már jól volt és nevetett.

Portlandben
játszottak, egy, a homoszexuálisok jogainak védelmére rendezett koncerten. A
banda döntései, hogy jótékony célú koncertjeiken kik mellett kötelezik el
magukat (többnyire a melegek és az abortusz mellett) olyan terhekkel jártak,
melyekre Kurt nem számított: most már halálos fenyegetéseket is kapott. –
Többnyire abortusz ellen tiltakozók voltak – mesélte Alex MacLeod. –
Fémdetektorokat állítottunk be. – Az egyik telefonáló figyelmeztette Kurtöt,
hogy abban a pillanatban, amint színpadra lép, lelőhetik.

Miközben a produkciós menedzser, Jeff Mason a színpad felé
kísérte, Kurtnek alig néhány másodperce jutott arra, hogy maga mögött hagyja a
családját, és újra „Kurdt Kobain”, a rocksztár, önmaga másik énje legyen.
Annak a koncertteremnek a színpadára készült kimenni, ahol élete első
koncertjén Sammy Hagart és a Quarterflasht látta tíz évvel ezelőtt, bár most úgy
tűnt, mintha egy örökkévalóság telt volna el közben. Mason és Kurt mindig arra
használták ezt a rövid sétát, hogy szót váltsanak a show részleteiről, vagy
megbeszéljék benyomásaikat – ez viszont azon ritka alkalmak egyike volt,
mikor Kurt teljes csendben bandukolt a rivaldafény felé.
Maga a koncert fenomenális volt, a legjobb, amit a Nirvana valaha is adott
Seattle-ben. A Reading fesztivál nehézkessége a múlté volt, Kurt pedig olyan
embernek tűnt, akit éget a vágy, hogy a még nem hívőket is meghódítsa.
Kölykök százai szörföltek a tömegen, átzuhogva a barikádokon, mint a
lemmingek a sziklákon. Két dal között Krist elmesélte azt a történetet, mikor
„egy életre kitiltották” a Coliseumból, mert berúgott egy Neil Young-koncerten:
a színfalak mögött talált egy képet magáról egy tablón, melyen azok szerepeltek,
akiket soha nem lehet beengedni.

Az októbert ötvenezres tömeg előtt adott koncerttel zárták Buenos
Airesben, Argentínában. Egy-egy nagyobb előadásért hatalmas összegeket
kínáltak nekik, és Kurt alkalmanként elfogadta a felkéréseket. Ez a fellépés
azonban a közönség és a banda számára is fájdalmasan végződött: a Nirvana
belekezdett ugyan a Teen Spirit nyitó akkordjaiba, de a dalt nem játszották el, a
tömeg pedig majdnem fellázadt csalódottságában.

Műsorukon több átirat szerepelt, mint ahány Nirvana-dal. Eljátszották
Terry Jacks „Seasons in The Sun” című számát, a „Kids in America”-t Kim
Wilde-tól, a Clash „Should I Stay or Should I Go”-ját és a „Rio”-t a Duran
Durantól. Egy Queen-átirat szövegét, a „We Will Rock You”-t Kurt úgy
énekelte: „We will fuck you”
 Az előadás harmincadik percében Krist Kurthöz
vágta a gitárját, és leviharzott a színpadról. – A tévedések vígjátéka volt –
emlékezett Earnie Bailey gitártanár. – Mindenki gyümölcsökkel kezdte dobálni
őket, akár egy klasszikus kabaréban. Azon tűnődtünk, vajon sikerül-e kijutnunk
innen anélkül, hogy felborítanák a furgont. – Végül megtalálták Krist-t, és a stáb
visszacipelte a színpadra; ha a banda nem játszik negyvenöt percet, nem
teljesítik a szerződésüket, ami azt jelenti, hogy nem kapják meg a pénzt. De ami
azt illeti, még a hatalmas csekk sem fedezte az együttes által tönkretett
felszerelés költségeit. Krist később úgy jellemezte a koncertet, mint „mentális
összeomlást”, egy brazíliai magazin azonban kevésbé volt finom: „Egyáltalán
nem az igazi Nirvana voltak; inkább azt mondhatnánk, a depressziós Cobain
zajongott a gitárjával.”

A brazil út újabb hatalmas koncerttel zárult január 23-án, a riói Apoetose
stadionban. Ez a koncert már professzionálisabb volt, mint a Sao Pauló-i, és
először mutatták be a Heart-Shaped Box és a Scentless Apprentice című
számokat, mely utóbbi ebben a formájában tizenhét percig tartott. A koncerten látszik, hogy Kurt teljesen kiégett. A bulin megmutatja a farkát, többször a kamerákba köp és a számok nagy részében mindenféle torzító eszközöket használ.

Hat hónapja
ez volt a Nirvana első koncertje az Egyesült Államokban, így arra is
felhasználták, hogy bemutassák kiadás előtt álló új albumuk számait. Nyolc
számot játszottak az In Utero tizenkét dalából, legtöbbjüket most első ízben
adták elő koncerten. Kurt úgy határozott, hogy változtat szokásos pozícióján, s a
színpad bal oldala helyett a jobb oldalon helyezkedett el – olyan volt, mintha át
akarná formálni a banda arculatát. A dolog működött, és leghűségesebb
rajongóik úgy emlékeztek vissza erre a fellépésre, mint a Nirvana egyik legjobb
koncertjére.

Tizenkét órával később Kurt szállodája fürdőszobájának padlóján feküdt,
megint túladagolta magát. – Az ajkai kékek voltak, a szemei pedig mintha
teljesen visszafordultak volna a fejébe – idézte fel a publicista, Anton Brookes,
aki azok között volt, akik Kurthöz rohantak. – Élettelen volt. A karjából még
mindig kiállt a tű. – Brookes megdöbbent azt a szakszerűséget látva, amellyel
Courtney és Cali mint tapasztalt elsősegélynyújtók akcióba léptek –
módszerességük azt a benyomást keltette, mintha mindennap ezt csinálnák. Míg
Courtney Kurt életfunkcióit ellenőrizte, Cali felemelte, és erőteljesen a solar
plexusra ütött. – Megütötte, de nem kapott semmi visszajelzést, úgyhogy
megismételte. Aztán Kurt lassacskán magához tért. – Ennek, valamint az arcába
locsolt hideg víznek a hatására Kurt ismét lélegezni kezdett. Mikor a nagy zajra
a hotel biztonsági emberei is megjelentek, Brookesnak le kellett fizetnie őket,
hogy ne hívják a rendőrséget. Brookes, Courtney és Cali megragadták a még
mindig tántorgó Kurtöt, és kivitték. – Sétáltatni kezdtük – mesélte Brookes –, de
eleinte nem mozogtak a lábai. – Mikor Kurt végül ismét képes volt beszélni,
erősködött, hogy nem akar kórházba menni.
Ahogy az már nagyon is megszokott volt, Kurt korábbi gyengesége ellenére a
színpadon újra rendbe jött, a műsor pedig maga volt a csoda. A banda Lori
Goldston csellóssal egészült ki, s most első alkalommal szerepeltetett
műsorában akusztikus betéteket.

A Nirvana azon a héten visszament Seattle-be, ahol jótékonysági koncertet
adtak, hogy támogassák a meggyilkolt helyi énekes, Mia Zapata gyilkosai után
folytatott nyomozást.

Szeptember 25-én a Nirvana újra New Yorkban tűnt fel, hogy ismét
szerepeljen a Saturday Night Live show-ban. A Heart-Shaped Box és a Rape Me
című számokat játszották, s bár előadásuk kőkemény volt, ezúttal nem érződött
az első látogatásukat kísérő feszültség.

Az In Utero-turné Phoenixben indult, egy tizenötezer férőhelyes
helyszínen, ahol előző este Billy Ray Cyrus lépett fel. Ez volt a Nirvana
legnagyobb léptékű turnéja, gondosan kidolgozott színpadképekkel. Mikor az
MTV azt kérdezte Kurttől, vajon ezúttal nagy stadionokban lép-e fel a banda,
Kurt gyakorlatias választ adott, a show növekvő produkciós költségeire
hivatkozva: „Ha csak klubokban játszanánk, gödörbe juttatnánk magunkat.
Messze nem vagyunk olyan gazdagok, mint amilyennek tartanak minket.”
Mikor az USA Today negatív beszámolót közölt a debütálásról („A kreatív
anarchia ócska előadóművészetté fajult” – írta Edna Gunderson), Smear azzal
szerelte le Kurt dührohamát, hogy megjegyezte: „Azt a kibaszott… tisztán
fogják az adást. Ez a legviccesebb dolog, amelyet valaha is olvastam.” Még
Kurtnek is nevetnie kellett.

Az iowai
Davenportban azonban abban a kocsiban kötött ki fellépése után, melyben ott ült
Jim Merlis, a Rolling Stone publicistája is. Kurtnek fogalma sem volt arról, hogy
újságíró van a közelében, és elirányította Merlist egy Taco-Bell-szerű
gyorsétterembe. Az étterem tömve volt a koncertről érkező kölykökkel, akik
döbbenten látták, amint Kurt Cobain is ott áll a sorban, és burritót rendel. – Az
iskolában a Taco-nap volt a kedvenc napom – közölte mindenkivel, aki
hallótávolságban volt. A sztori, természetesen, a sajtóban kötött ki.

Chicagóban a banda úgy fejezte be a koncertet, hogy
nem játszották el a Smells Like Teen Spirit című számot, úgyhogy kifütyülték
őket. Kurt a fellépés után interjút adott David Fricke-nek a Rolling Stonetól, s
így kezdett hozzá: – Örülök, hogy a turné legszarabb előadására sikerült
eljönnie. – Kurt Fricke-nek adott interjúja olyan tökéletesen leírta a benne
uralkodó érzelmi zűrzavart, hogy akár a Psychology Todayben is
megjelenhetett volna. Beszélt a depressziójáról, a
családjáról, hírnevéről és gyomorproblémáiról. – Ha valaki öt éven keresztül
együtt él a fájdalommal – mondta Fricke-nek –, mire az öt év eltelik, szó szerint
beleőrül.

Chicago után a koncertek jobban sikerültek, ahogy Kurt hangulata is javult.
– Felszálló ágba kerültünk – mesélte Novoselic. Mindannyian szívesen
játszották az In Utero anyagát, s bevették a műsorba a „Where Did You Sleep
Last Night?”-ot és egy „Jesus Wants Me for a Sunbeam” című gospelt is.

Október végén a Meat Puppets
nyitotta meg hét koncertjüket, így Kurt együtt lehetett régi bálványaival, Curt és
Cris Kirkwooddal.

November második hetében érkeztek New Yorkba, és egy New Jersey-i
hangstúdióban kezdtek próbálni. De most is, mint mindig, ha a banda az MTVvel
dolgozott, több idő ment el a tárgyalásokra, mint a tényleges próbákra. A
Kirkwoodok többnyire csak ücsörögtek és várakoztak; ráadásul a Nirvana menedzsment
óva intette őket attól, hogy marihuánát szívjanak Kurt
jelenlétében. Ezt különösen kellemetlennek érezték, mert Kurt minden próbáról
elkésett, és szemmel láthatóan igen fel volt dobva. – Amikor megjelent, úgy
nézett ki, mint valami Jacob Marley-látomás – jegyezte meg Curt Kirkwood –,
tetőtől talpig flanelben, darabokból összevarrt kalapban. Úgy nézett ki, mint egy
kicsi, öreg farmer. Azt hitte, ebben az álruhában beleillik majd az itteniek, a
New York-iak közé.

A műsor délutánján Kurt fenyegetőzései ellenére megjelent, de ideges volt
és visszahúzódó. – Egy mosoly, egy vicc, egy tréfa nem hagyta el az ajkát –
erősítette meg Jeff Mason is. – Így mindenki inkább nagyon, mint kicsit
aggódott az előadás miatt. – Curt Kirkwood azért nyugtalankodott, mert nem
próbálták el az egész műsort. – Átvettük néhányszor a számokat, de magát a
műsort egyetlenegyszer sem. Nem játszottunk végig úgy, hogy mindenki csak
erre koncentrál. – Finnertyt aggasztotta, hogy Kurt a kanapén fekve
panaszkodik, hogy milyen rosszul érzi magát. Mikor azt mondta, Kentucky
Fried Chickent akar, Finnerty azonnal elküldött valakit, hogy szerezzen.
Valójában azonban többre volt szüksége, mint a KFC. A Nirvana-stáb
egyik tagja szólt Finnertynek, hogy Kurt hány, és megkérdezte, tudna-e
„szerezni valamit”, ami kisegítené. – Azt mondták – mesélte Finnerty – hogy
nem lesz képes megcsinálni a műsort, ha nem segítjük ki ebből. Én meg: „Soha
életemben nem használtam heroint, fogalmam sincs, honnan kerítsek.” – Az a
javaslat hangzott el, hogy a Valium átsegítené Kurtöt a dolgon, így Finnerty
megkért egy másik MTV-st, hogy kerítsen egy adagot egy megvesztegethető
gyógyszerésztől. Mikor Finnerty átadta szerzeményét Alex MacLeodnak, ő
visszaadta. – Ez túl erős, neki öt milligrammos Valiumra van szüksége. – Végül
aztán egy idegen küldönc tűnt fel egy olyan szállítmánnyal, amelyet Kurt maga
rendelt.
Így mégis nekiült, és részt vett egy rövid beálláson és a zárás próbáján.
Feszült volt az akusztikus felállás miatt, és rettegett. Az volt a legnagyobb
félelme, hogy a műsor közben pánikba esik, és tönkreteszi a felvételt. – Meg
tudod oldani – kérdezte Finnertyt –, hogy mindenki, aki szeret engem, elöl
üljön? – Finnerty átrendezte a közönséget, hogy Janet Billig és Kurt néhány
segítőtársa az első sorban foglaljanak helyet. Kurtöt azonban még ez sem
nyugtatta meg: megállította a beállást, és újra így szólt Finnertyhez: – Félek. –
Megkérdezte, hogy akkor is tapsolni fognak-e, ha nem játszanak jól. – Persze
hogy tapsolni fogunk neked – mondta Finnerty. Aztán ahhoz ragaszkodott, hogy
Finnerty úgy üljön, hogy láthassa. Később azzal jött, hogy tudna-e szerezni
valaki a gyártásból neki lombfűrészhez használt olajat; ő ugyan nem próbálta
még ez idáig, de látta, hogy Mari nénikéje használt ilyet az akusztikus
gitárjához, mikor ő kissrác volt.

Kurt savanyú arckifejezése és enyhén vörös szemei ellenére is jóképű volt.
Mister Rogers pulóvert viselt, s bár a haját legalább egy hete nem mosta,
kisfiúsnak tűnt. Az About a Girl című számmal kezdtek, amelyet ezúttal
feltűnően más felfogásban adtak elő, levették a hangerőt, hogy a hangsúly az
alapmelódián és a szövegen legyen. Nem volt egészen Unplugged, mert a
Nirvana erősítőket és dobokat használt, bár Grohl csak ujjbeggyel és seprűvel
ütött. Jeff Mason ezért találóbb címet javasolt: „tompított Nirvana”.
Kurt érzelmi teljesítménye viszont cseppet sem volt visszafogott. A
következő szám a Come As You Are volt, aztán a „Jesus Wants Me for a
Sunbeam” kísérteties előadása, Novoselickel tangóharmonikán. Kurt csak ekkor,
a harmadik szám után szólt a közönséghez. – Garantált, hogy a következő
számot jól elkúrom majd – közölte egy David Bowie-szám, a „The Man Who
Sold the World” előtt. A szám gond nélkül lement, s mielőtt a következőbe
fogtak volna, már volt annyira felszabadult, hogy azon viccelődjön, ha elrontja
„akkor ezek az emberek kénytelenek lesznek várni”. A stáb megkönnyebbült
sóhaja szinte hallható volt. Az este folyamán most először úgy tűnt, Kurt
valóban jelen van, bár a közönséget nem szólította meg közvetlenül, hanem úgy
beszélt róluk, hogy „ık” meg „azok”.
Kurt feszültsége a tömegben is testet öltött: visszafogottak voltak és
természetellenesek, egy jelre vártak, mely bizonyítja, hogy végre ellazulhatnak.
Ez ugyan nem történt meg, de a helyiségben uralkodó feszültség – amilyen a
bajnoki mérkőzések alatt szokott lenni – segített, hogy a műsor még
emlékezetesebb legyen. Mikor a Pennyroyal Tea került sorra, Kurt a bandához
fordult és megkérdezte: – Egyedül csináljam, vagy mi? – Ennek a számnak a
próbáját ugyanis még soha nem sikerült befejezniük. – Csináld egyedül –
javasolta Grohl. És Kurt meg is tette, bár a szám felénél úgy tűnt, megakad. Túl
kicsi levegőt vett, és a „meleg tej és hashajtók” sornál elfogyott a levegője, és
elcsuklott a hangja, de pont ez a döntése – hogy hagyta megtörni a hangját –
adott neki erőt ahhoz, hogy folytatni tudja. A hatás figyelemre méltó volt:
mintha egy nagy operaénekest figyelnének, amint betegségével küszködve
mégiscsak befejezi az áriát, inkább érzelmeire bízva a dalt, mint hogy pontosan
kiénekelje a hangjegyeket. Jó pár pillanatban tűnt úgy, mintha egy angyal
szárnyának súlyától is összeomlana, a dal azonban a segítségére volt: a szavak
és a dallam annyira belülről jöttek, hogy akár félholtan is elénekelhette volna
őket, még akkor is hatásosak lettek volna. Ez volt Kurt legnagyobb pillanata a
színpadon, s mint karrierjének minden kiemelkedő pillanata, ez is akkor
következett be, mikor épp elbukni látszott.

Az In Utero-turné egyesült államokbeli része még egy hónapig tartott az
Unplugged után, s december 10-én értek a Minnesota állambeli St. Paulba. A
Nirvanára egy újabb MTV-s tévéfelvétel várt azon a hétvégén, s Kurt úgy
határozott, hogy békét köt a hálózattal: meghívta Finnertyt és Kurt Lodert, hogy
interjút adjon nekik. A felvétel alatt a banda berúgott, és kicsi a rakást játszottak,
míg fel nem borították a kamerát. – Sosem került adásba – mondta Finnerty –,
mert mindenki, beleértve Kurt Lodert is, annyira kikészült a vörösbortól, hogy a
felvétel használhatatlan volt. – Később Novoselic és Loder szétverték a
hotelszobát, összetörték a tévét, és bútordarabokat dobáltak ki a folyosóra. A
hotel 11799 dollár értékű kárt próbált később behajtani rajtuk – sikertelenül.

Három nappal később felvételt készített velük az MTV Live and Loud című
műsora Seattle-ben. A program egy kisebb közönség előtt filmezte a Nirvana
játékát, és kellékeket is beállítottak, hogy úgy nézzen ki, mintha szilveszter este
volna, amikor majd a programot sugározzák.

Egy héttel később, mikor a turné Denverbe ért, Kurt újra találkozott John
Robinsonnal a Fluidból. Mikor Robinson elmesélte, hogy a Fluid felbomlott,
Kurt minden részletet tudni akart; olyan benyomást keltett, mintha ötleteket
akarna kapni, hogyan oszlassa fel a Nirvanát. Robinson megemlítette, hogy
dalokat kezdett írni zongorán, és egy friss, nagyszabású albumot akar készíteni
vonósokkal és fúvósokkal. – Ó – kiáltott fel Kurt –, én is pontosan ezt akarom
csinálni! – Kijelentette, hogy már beszélt Mark Lanegannel egy hasonló ötletről,
és meghívta Robinsont, hogy szálljon be kettőjük mellé, ha majd a hosszú turné
véget ér. Azt is elmondta neki, hogy dolgozni akar Michael Stipe-pal az R. E.
M.-ből.

Két nappal később Kurt Franciaországba repült. A Nirvana első tervbe vett
fellépése egy varietéshow volt, és Kurt olyan megoldással állt elő, mellyel
megőrizhették méltóságukat: fekete, hajszálcsíkos öltönyt vettek – amit ő
„furmányos szerelésüknek” nevezett. Mikor a show elkezdődött, ebben az
öltözékben játszották el a szokásos módon három számukat, aminek olyan
hatása volt, mint egy kabarétréfának.

Mire
Spanyolországba értek – a harmincnyolc fellépésből mindössze a harmadikhoz –
, Kurt már halasztásról beszélt. Dühösen hívta fel Courtneyt. – Mindent és
mindenkit gyűlölt – mesélte Love David Fricke-nek. – Gyűlölt, gyűlölt,
gyűlölt… Madridban történt, amikor átsétált a közönségen. A srácok alufóliából
szívták a heroint, és odaszóltak neki: „Kurt, kérsz?”, és feltartott
hüvelykujjukkal üdvözölték. Sírva hívott fel… Nem akart narkósideál lenni.
Courtneyvel sem akart szakítani, de minthogy telefonon keresztül is egyre
többet veszekedtek – főleg Kurt droghasználatán –, valamint a turné alatti
kényszerű távollétük miatt, Kurt félt, hogy mégis szakítás lesz a vége. Azt
akarta, hogy Courtney a turné alatt is mellette legyen, neki azonban saját albuma
utómunkálatain kellett dolgoznia. Kurt elment Jeff Masonhöz, és megkérdezte,
mi történik, ha lemondja a turnét: Mason közölte, hogy az utólagos lemondás
esetén minden elmaradt fellépés szervezői kártérítési igénnyel léphetnek fel,
kivéve ha a lemondás oka betegség.

Kurt ebbe kapaszkodott, és másnap a
buszban azon poénkodott, hogy mivel biztosításuk csak betegségre vonatkozik,
akkor is játszaniuk kéne, ha meghal.

Kurt és
Courtney négy nappal később ünnepelték második házassági évfordulójukat, de
Kurt Milánóban volt, Courtneyt pedig Londonban tartotta fel a sajtó az
albumukkal kapcsolatban. Telefonon beszéltek egymással, és úgy tervezték,
hogy az ünneplést elhalasztják egy héttel, mikor majd újra együtt lehetnek.

Február 25-én, milánói tartózkodásuk második éjszakáján valami
megváltozott Kurtben. Már nemcsak depressziósnak tűnt; a bukás légköre vette
körül. Aznap felkereste Krist-t, és közölte vele, hogy le akarja mondani a turnét.
– Mondott valami marhaságot, valami abszurd okot, hogy miért is akarja
felrúgni az egészet – mesélte Novoselic. Kurt a gyomrára panaszkodott, bár
Krist több százszor hallotta már ezt a kifogást. Krist megkérdezte, miért egyezett
bele a turnéba egyáltalán, és figyelmeztette, hogy a lemondás több százezer
dollárjukba kerül. – Valami történt a magánéletében, valami, ami igazán
gyötörte – figyelte meg Krist. – Valamilyen furcsa helyzetben volt. – Kurt
azonban nem osztotta meg a részleteket Kristtel, már jó ideje nem beszélt régi
barátjával a magánéletéről.

Aznap éjjel Kurt nem mondta le a turnét, de Novoselic szerint ennek az
volt a magyarázata, hogy másnap Szlovéniában léptek fel, s a műsorra
Novoselic számos rokona készült. – Miattam tartott ki – mesélte Krist. – De azt
hiszem, már döntött. – Szlovéniai tartózkodásuk három napja alatt a banda az
országban utazgatott, Kurt azonban a szobájában maradt. Novoselic ekkoriban
olvasta Alekszandr Szolzsenyicin: Iván Gyenyiszovics egy napja című regényét,
s elmesélte a cselekményt Kurtnek, mert azt gondolta, ezzel eltereli majd a
figyelmét: – Egy fickóról szól, aki a Gulagon van, mégis minden új napot
megünnepel. – Kurt csak ennyit válaszolt: – Úristen, és mégis élni akar! Minek?

Mire a banda Münchenbe érkezett, hogy március elsejei kezdéssel
bepótolják két elmaradt fellépésüket a Terminal Einzban, Kurt arra
panaszkodott, hogy beteg. Meglepő módon felhívta ötvenkét éves
unokatestvérét, Art Cobaint Aberdeenben, akit az éjszaka közepén ébresztett fel.
Art majd húsz éve nem is látta Kurtöt, és sosem álltak közel egymáshoz, de
mégis örömmel hallgatta. – Kezdett nagyon elege lenni abból az életmódból –
mondta Art a People magazinnak. Art meghívta Kurtöt a Cobain család közelgő
találkozójára, ha visszatért Európából.
Mindenki, aki látta aznap Kurtöt, a belőle áradó kétségbeesésről és pánikról
számolt be. A már meglévő bajok mellé társult a helyszín, ahol játszottak: egy
elhagyatott reptéri terminált alakítottak át klubbá, s az akusztikája rettenetes
volt. A beállásnál Kurt előleget kért Jeff Masontői a napidíjából, és közölte: – A
műsorra itt leszek. – Mason csodálkozott, hogy Kurt elmegy, hisz mindaddig a
betegségére panaszkodott, így, megkérdezte tőle, hová tart. – Az állomásra
megyek – felelte Kurt. A turné valamennyi résztvevője számára világos volt, mit
is jelent ez; Kurt akár nyíltan bejelenthette volna: – Megyek drogért.
Mikor jó pár óra múlva visszatért, a hangulata mit sem javult. A színpad
mögött felhívta Courtneyt, s beszélgetésük veszekedéssé fajult, ahogy az elmúlt
hét során szinte minden más beszélgetésük is. Ezek után Kurt felhívta Rosemary
Carrollt, és közölte vele, hogy el akar válni. Mikor letette a telefont, ott állt a
színpad szélén, és figyelte az előadás megnyitóját. A Nirvana előzenekarait
mindig Kurt választotta ki, ezúttal a Melvinst. „Ez az, amit kerestem” – írta
naplójába még 1983-ban, mikor először látta az együttest, akik megváltoztatták
az életét. Sok szempontból jobban szerette a Melvinst, mint magát a Nirvanát:
ők hozták el számára a megváltást, mikor megváltásra volt szüksége. Mindössze
tizenegy év telt el az óta a sorsfordító nap óta, ott a Montesano Thriftway
parkolójában, de mennyi minden megváltozott azóta az életében. Müncheni
fellépésük azonban csak nosztalgikussá tette.
Amikor a Melvins befejezte, Kurt bevonult az öltözőjükbe, és minden
problémáját Buzz Osborne-ra zúdította. Buzz még sosem látta Kurtöt ennyire
zavarodottnak, még akkor sem, mikor középiskolás korában Wendy kirúgta őt
otthonról. Kurt kijelentette, hogy fel akarja oszlatni a bandát, kirúgni a
menedzsmentjét, és elválni Courtneytől. Azt mondta Buzznak: – Az egészet
szólóban kell csinálnom. – Visszagondolva – jegyezte meg Buzz – úgy látom, az
egész életéről beszélt.
Hetven perccel később véget ért a Nirvana műsora, Kurt idő előtt fejezte
be. Állandó műsoruk volt, ez alkalommal azonban Kurt furcsamód két Cars átdolgozást
is belevett a programba (a „My Best Friend's Girl” és a „Moving
in Stereo” című számokat), s a második után egyszerűen lement a színpadról.
 A színpad mögött
megragadta ügynökét, Don Mullert, aki történetesen épp ott volt a koncerten, és
közölte vele: „Ennyi volt. Lemondom a többi fellépést.” Már csak két koncert
volt hátra a turné tervezett szünete előtt, amelyeket Mullernek sikerült
lemondania.
Másnap Kurt felkeresett egy orvost, aki aláírt egy papírt (amely a
biztosításukhoz kellett), igazolva, hogy túl beteg ahhoz, hogy folytatni tudja az
előadásokat. Az orvos két hónapnyi szünetet javasolt. Novoselic azonban a
diagnózis ellenére is úgy gondolta, a betegség csak megjátszott: „Egyszerűen
kiégett.”