► A MENNYEKNÉL SÚLYOSABB / értelmes kritika

A 90-es évek elején aligha múlhatott el az ember fiatalsága anélkül, hogy a Nirvanáról hallott volna. Az átlagos zenehallgató leginkább a három zenész feltűnően igénytelen öltözetére, destruktív előadásmódjára és Kurt Cobain énekes-gitáros egyedi, őrülettel és szenvedéssel teli hangjára kaphatta fel a fejét; míg a (tágan értelmezett) rock körökben jártasak bizonyára tudatában voltak, hogy afféle „paradigmaváltás” szemtanúi: a 80-as évekre jellemző, flitteres ruhákba öltözött, jókedvről és partyzásról éneklő glam rock csapatok tökéletes kontrasztjaként állt a nagyközönség elé az aberdeeni trió.

Hogy ez mennyire váratlanul jött, arra az élő példa Kurt maga volt, aki kezdetben még örült sikerének, majd az idő múlásával (és a világhír mértékének növekedésével) egyre zárkózottabb és kiismerhetetlenebb lett: előbb a drogok rózsaszín ködébe, majd végül az öngyilkosság vérvörös függönye mögé menekült.

De vajon mennyire játszott közre mindebben az ismertség? Mennyi köze volt a dolgokhoz a családi körülményeknek? Miért nem volt senki, aki azon a bizonyos áprilisi napon megállíthatta volna?

Ha valaki nem pusztán divatból szerette a Nirvanát annak idején, az minden bizonnyal feltett már magának ilyen és ezekhez hasonló kérdéseket. Charles R. Cross, aki (talán felesleges mondani) maga is Nirvana-rajongó volt, megpróbált a színfalak mögé nézni – és erőfeszítéseit siker koronázta.

Négyévnyi kutatómunka és négyszáz interjú (családtagokkal, barátokkal, ismerősökkel, zenésztársakkal stb.) lenyomatát tarthatja a kezében az, aki beleolvas a könyvbe, amely olyannyira jól festi meg Kurt jellemét, hogy hasonló hatást vált ki a gyanútlan olvasóból, mint az a bizonyos MTV-nek adott akusztikus koncert a maga temetéshangulatával.

Charles R. Cross visszautazik az időben, egészen Kurt születéséig, s kronológiai sorrendben élhetjük egy kicsit az ő életét – nagyszerű leírásokkal és sokatmondó interjú- valamint naplórészletekkel, melyek segítségével tényleg át lehet élni minden sort, minden örömöt és minden szomorúságot.

A szerző mindvégig objektív marad, tehát senki ne várja Kurt tetteinek jóváhagyását vagy épp elítélését, hiszen nem is ez a cél, hanem Az Ember bemutatása. Azé az emberé, aki dalainak képei mögé rejtőzve hódította meg a világ ifjúságát, s vált később saját sorsának mártírjává.
Soha nem kívánt magából bálványt, zenéjéből pedig divatot csinálni – s lám, milyen csavaros is lehet az élet: mindkettő megtörtént, s ennek ő volt az egyetlen szenvedő alanya...

Sivadó Ákos

Egyedül az utolsó mondat szamárság. Ugyanis - mint ahogy pont a könyvben kiderül - Kurt mindig is rocksztár akart lenni, egészen addig a pillanatig, amikor rájött, hogy valóban az lett.

<< vissza